Jack C. HALDEMAN II:
Mi, adófizetők

A TOJÁS PONTOSAN olyan volt, mint amilyennek szerette. Mark lassan evett, kiélvezte ennek a kényelmes reggelizésnek minden pillanatát. Odakint az ablakon túl, a város mozgolódni kezdett. Az elmúlt éjszakára esőt programoztak, így az utcákon még nedvesség gyöngyözött. A macskája a heverőn a bekandikáló napfény egy pásztájában heverészett, és néha csapott egyet-egyet a farkával. A lakosztályban nyugalom honolt, és Mark olyan hosszúra nyújtotta a reggelizést, amennyire csak lehetett. De végül csak fel kellett állnia, letette a tányérját a földre, hogy a macska kinyalhassa, és átsétált a szobán az íróasztalához.

– Jó reggelt! – mondta, ahogy minden áldott reggel.

„Jó reggelt, Mark! Remélem, jól aludt.”

Mark nézte a képernyőn vibráló betűket.

– Elég rosszul. Kiújult a reumám.

„Sajnálatos, Mark. A térde fáj?”

– Ezúttal csak a kezem.

Mark nézte göcsörtös ujjait, aztán beletúrt velük ritkuló ősz hajába. Vannak rosszabb dolgok is.

„Már harmadszor fordul elő ebben a hónapban. Akarja, hogy riasszam Cromwell doktort?”

– Nincs rá szükség. A jövő héten megyek kontrollra.

„Tudja, milyen nap van ma, Mark?”

– Szombat.

Nem lehet a születésnapja. Már évekkel ezelőtt utasította a gépet, hogy erre ne figyelmeztesse többé.

„Ma április 15-e van.”

– Na és?

„Ma van az adófizetés napja. Éjfélig végeznie kell az adózással.”

– Elfelejtettem.

„Hónapok óta odázgatja. Elkezdhetjük most?”

Mark körülnézett a szobában. A macska buzgón nyalogatta a tányért. Öregnek érezte magát. A születésnapokat le lehet tiltani, de az adóhivatalt nem.

– Gondolom, jobb, ha minél előbb átesünk rajta – morogta.

„Ez hazafias kötelessége. Érezze magát megtisztelve, hogy kiveheti belőle a részét!”

– Nem kell a propagandaszöveg! Lássunk neki!

„A rövid vagy a hosszú változatot kívánja kitölteni?”

– Most hülyéskedsz?!

„Már megbocsásson, uram, de engem a törvény kötelez arra, hogy ezt megkérdezzem öntől!”

– Van, aki a hosszú változatot kéri?

„Bizonyos elítéltek csak a rövidített változatot használhatják a választási szabadság korlátozása miatt.”

– Nem vagyok sem elítélt, sem idióta. Vegyük a hosszabb változatot!

„Nagyon helyesen döntött, Mark. A tavalyi év bevétele 52 753,68 dollár volt, ennek az adója 4963,47 dollár. Kívánja áttekinteni a számításokat?”

– Kívánom.

Mark átnézte a képernyőn megjelenő számsorokat. Több bevétele volt, mint gondolta, de alig valamivel több annál, mint ami a kényelmes élethez manapság szükséges. Félig nyugdíjazva időnként elvégzett bizonyos munkákat a környezetvédő szervezeteknek. Otthon dolgozott. Ritkán járt el hazulról.

– Úgy, látom, rendben van – mondta.

„Kívánja meghatározni, hogy mire költsék az adóját?”

– Már megint egy ostoba kérdés. Mi másért választottam volna a hosszabb változatot!? Más nem így csinálja?

„Nagyon kérem, hogy ne beszéljen velem így, Mark! Csak a munkámat végzem. Meg kellett kérdeznem. A kérdésére válaszul közlöm, hogy a regisztrált adófizetők körülbelül 99,98%-a a hosszú adóbevallási változatot használja, hogy meghatározhassa az adója felhasználását.”

Mark bólintott. Csak egy idióta mondana le annak a lehetőségéről, hogy megmondhassa, mire használják fel a pénzét.

„Segélyezett gyermekek támogatása”

Mark elég idős volt ahhoz, hogy emlékezzék azokra az időkre, amikor éheztek. Amikor a gyerekek remény nélkül nőttek fel.

– Száz dollár – mondta.

„Külföldi kiképzések támogatása”

– Semmi.

„Alkalmazott átképzési program”

– Ötven.

„Nemzeti művészeti dotáció”

– Ötven.

Mark megpróbálta elképzelni, hogy milyen lenne az élet zene nélkül, vagy ha nem lennének festmények és szobrok mindenfelé a városban. Eszébe jutott, hogy Mary mennyire szerette a heti koncerteket a folyónál, és felidézte magában annak a napnak az emlékét a parkban a srácokkal meg a táncosokkal.

– Legyen hetvenöt.

„Neutronbomba kutatás-fejlesztés”

Mark felnevetett. Ezt az ócska viccet minden évben elsütötték.

– Semmi! – mondta. Egy olyan bomba kifejlesztése, amely elpusztítja az embereket, de az épületeket épen hagyja, őrültség, tiszta és egyszerű. Majd annak a bombának a kifejlesztésére ad, amelyik csak a tábornokokat pusztítja el!

Mark kényelmesen hátradőlt, miközben végignézte a támogatható szervezetek listáját. Mindig az utolsó pillanatra hagyta az adója elosztását. Ahogyan a legtöbb ember.

Alice Thompson színésznő volt. Negyvenhárom évesen a karrierje csúcsán. Felküzdötte magát a népszínházak deszkáiról Hollywood szuperprodukcióiba, a naiva szerepéből karakterszínésznővé. Szép bevétele volt, jó befektetési tanácsadója és biztos karrierje. Jó hangulatban osztotta szét az adóját. Adott az Öreg Színészek Otthonának, támogatta régi iskolájában a színészképzést, a Színészjogi Egyesületet, két nyári színjátszó tábort és a Nemzeti Repertoár Színházat. Nem sokat adott az államháztartás hétköznapi kiadásaira, mivel nem látta értelmét, hogy ezekre költsön. Már alig maradt elosztanivalója.

Erik Hasse portás volt. Éppen csak betöltötte a hatvanhármat, negyven éven át dolgozott portásként, attól a naptól kezdve, amikor megnősült.

Jó élete volt, főleg az egyesítés után. Akkoriban nehéz volt munkaerőt kapni nem elektronikus munkára, így aztán kellőképpen honorálták a tevékenységét. Amikor eljött az ideje, Erik elment egy könyvelőirodába, hogy lássa, mennyi pénzt kell elosztania. Adott a fogadóirodáknak, az időjárás-szabályozóknak (utált havat lapátolni a járdáról), a kábeltévé sportcsatorna-hálózatainak, sörrel foglalkozó televíziós kutató műsoroknak és a női tornakluboknak. Eriknek volt egy lányunokája, aki bungee jumpingozott. Amikor végzett, még mindig volt egy kevés pénze, amit nem tudott hova adni.

Raymond Montonero a Legfelsőbb Bíróság bírója volt, akinek egyre kevesebb dolga akadt. Az emberek megoldották a problémáikat egymás közt a jóhiszeműség légkörében, ami bámulatba ejtette. Úgy tűnt, hogy minél több szabadságot kapnak az emberek az államirányítás felügyeletében, annál nagyobb önkontrollt tanúsítanak a hétköznapi életben. Figyelmesen szétosztotta az adóját a Kongresszusi Könyvtár, a tudományos kutatások és a szociális programok számára. Hosszasan aggodalmaskodott az egyenlegében megmutatkozó maradék miatt.

Tom Hanna fizikai munkát végző gazdálkodó volt Oklahomából. A családja már öt generáció óta művelte azt a földet, amely, bár nem volt nagy, de az övék volt. Büszke emberként kellő komolysággal fogott neki az adózásnak, amikor aznap hazaért a munkából. Adója nagy részét a Gazda Központnak és a Megyei Mezőgazdasági Egyesületnek adta. Egyformán juttatott a két megyei egyetemnek. Volt egy fia, aki az Oklahomai Egyetemen tanult állatorvosnak, és az egyetemi rögbicsapatban játszott. Egy kevés pénze azonban megmaradt.

Így ment ez egész nap az egész országban. Az emberek olyan beruházásokra és intézményeknek adtak pénzt, amelyek kapcsolatba kerültek az életükkel, és nem törődtek a többivel. Kiválóan mérlegeltek azokban a dolgokban, amelyeket ismertek. Az ország életszínvonala hihetetlen mértékben megnőtt azóta, hogy bevezették az Adóelosztó Rendszert.

Minden azzal a beikszelhető négyzettel kezdődött az adóíven, amely az elnökválasztási kampány támogatására vonatkozott. A következő bejelölhető négyzet az űrprogram támogatását célozta meg. Két éven belül a Mars-projekt teljes támogatást nyert. Ez a nem várt siker rászabadította a lobbisták áradatát Washingtonra. Mindenki akart egy beikszelhető négyzetet az adóíven. És mindannyian meg is kapták.

A közgazdászok káoszról károgtak, de ehelyett rájuk köszöntött az együttműködés időszaka. Az emberek tudták, mit akarnak, és a történelem folyamán először meg is kapták azt. A népszerűtlen beruházások és létesítmények ideje lejárt, mivel nem jutott rájuk pénz. A politikusok kénytelenek voltak sokkal inkább a köz érdekében és akarata szerint cselekedni, mint eddig bármikor. Az emberek pénztárcájának ellenőrzése átfordult egy ténylegesen demokratikus eljárásba, amely sokkal hatékonyabbnak bizonyult, mint a korábbi szavazási rendszer. Az idők változnak, és ez esetben jobbá lettek.

Mark már évek óta saját maga osztotta szét az adóját, így aztán szinte rutinszerűen, hamar végzett vele. Felidézte magában édesanyja utolsó éveit, és küldött pénzt az Öregek Segélyalapjába. Adott az iskolai étkeztetésnek és a rokkantaknak. Támogatta a környezetvédő és orvosi kutatási programokat is. A napenergia használata mostanra ugyan általánossá vált, mégis szánt pár dollárt a geotermikus energiaforrások fejlesztésére. Azt azonban megtagadta, hogy a két legnagyobb olajkitermelő céget támogassa. Ha képtelenek a változásra, az ő bajuk.

Gondosan áttanulmányozta az előző év katonai kiadásait. Mi értelme van annak, hogy annyi fegyvert gyártsanak, amellyel hatszor elpusztíthatják a Föld teljes népességét!? Itt még szorosabbra húzta a nadrágszíjat, mint korábban. Inkább a veteránok támogatására szánt többet, hiszen ő is közéjük tartozott. A vietnami háború komoly érvágást jelentett a családjának már az ő születése előtt, de ő sem menekülhetett meg az olajháborúk borzalmaitól és a Dél-Amerikában elszenvedett fiaskótól. Ez két bátyja életébe, a csípőjébe és a térdébe került… Nincs az a segély, amely visszahozhatná odaveszett testvéreit vagy barátait. Ez egy teljesen fölösleges veszteség volt.

A képernyőn elmosódott a szöveg, de amikor pislogott egyet, rájött, hogy azért látja így, mert könnyezik. Csöndben káromkodott egyet. Abbahagytad macska simogatását, és megdörzsölte a szemét. Máris tisztán látott.

„Elértük a lista végét, Mark. Maradt még 795,32 dollár adója. Kívánja ismét áttekinteni a listát?”

– Nem. – A könnyek megint döntötték a szemét. A fenébe! Pislogott.

„Az adója teljes összegét szét kell osztania.”

A két bátyjára gondolt, arra, amikor még gyerekek voltak. A napok mintha örök nyári napsütésben lubickoltak volna tova. Csodálatos időszak volt, amelynek örökre vége. Tudta jól, hogy mindenkit, aki valamelyik háború áldozataként végezte bármelyik oldalon, bármilyen célért küzdve, most mások is ugyanígy gyászolnak. Fájt a szíve a sok fájdalom és szenvedés miatt.

„Kívánja ismét áttekinteni a listát?”

– Nem – mondta halkan.

„Kíván újabb kategóriát alkotni?”

– Igen – mondta elfúló hangon.

„Készen állok. Kérem, adja meg az új kategóriát!”

– Béke – mondta ki, és a szó keresztülröppent a lakás csöndjén.

„Volna szíves pontosabban meghatározni, Mark?”

– Azt mondtam, hogy béke, a pokolba is! – ordított fel Mark. – Örökké tartó, totális béke!

A macska a hangoskodástól riadtan leugrott az öléből. Mark hátralökte a székét, és otthagyta az íróasztalát. A szeméből dőltek a könnyek, és úgy érezte, hogy hülyét csinált magából.

Ám, ha hülyét csinált is magából, nem volt egyedül. Azon az április 15-én több száz millió adófizető csatlakozott hozzá. Karácsonyra pedig a béke elfogadott kategória lett.

Fedina Lídia fordítása

Jack C. HALDEMAN II

1941-ben született amerikai biológus, SF-író, Joe Haldeman bátyja. Első elbeszélése, a „Garden of Eden” 1971-ben jelent meg. Bemutatkozó hard-SF regénye, a Vector Analysis (1978) után egy Star Trek-könyv következett (Perry’s Planet, 1980), de 1983-ban öccsével közösen is jegyzett egy kötetet (There Is No Darkness). Más társszerzőkkel is szívesen dolgozott együtt, többek közt Flarry Harrisonnal, Gardner Dozois-val és Jack Dann-nel. 2002-ben hunyt el. A hazai olvasók eddig összesen három novellájával találkozhattak.